Még nap fényezi egének azúrját,
De bele viszi alján a borúját.
Ott felhők tornyosodnak,
Abba most dörögve, tűz csóvát szórnak.
Feltámad a szél, lenyom egy vágtát,
Gomolygó felhőknek tartja a hátát.
Hozza rajta őket,
Úgy az lángja között, hullatja a könnyet.
Magát a szél meg csak fel, felborzolja,
Tája remeg abba ahogy magát adja.
Formáit váltja nála ez nem dolog,
Ha úgy akarja, akkor tornádóként forog.
Kószálva össze annyi sok örömet,
Pusztulásba víve emberi ötletet.
Borújába benne az égnek,
Kedve ne lehessen, mostan az embernek.
Ledermed az ég is, hisz az a halál,
Ha valamit a villám eltalál.
Rezzenünk mi is, visz a félelembe,
Ember van ilyenkor? Ki ne esne kétségbe.
Aztán már múlik az égnek a borúja,
Könnyeit szivárványba fonja.
Játéka ez csupán az elemeknek?
Netán, figyelmeztetés lehet az embernek.
Akár hogyan is van, pusztíthat, építhet,
Tájat öntöz mit termésbe vihet.
Vehet életet, éltethet akár,
Istenen múlhat az, hogy hol lehet a határ.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése