Hiába menekülök, én hiába is futok,
Sorsom elől messzire nem jutok.
Ott van, mozgassa életemet,
Ő az, aki betart, veti rám a követ.
Lefed megtorpant ő majd hagy,
Dolgozik, hadakozik az agy.
Kiutat keres, közbe a lélek kesereg,
Szörnyű ez még bennem lepereg.
Aztán már talán megszán enged,
Kedves, hozza neked a közelséged.
Mert hát ez is csak ő neki a műve,
Aztán már könnyebb kicsit derülve.
Itt vagy te megérintesz, én oldódók,
Szertefoszlanak a lehúzó gondolatok.
Lehet szelektálni nem is vészesek,
Ketten mi sose lehetünk vesztesek.
Már aztán a sors is fordít, felkarol,
Az ember nem céltalanul kóborol.
Egyengessük utunkat haladunk,
Emészti a múlt, övé már a gondunk.
Célt éltet sorsunk összeköt minket,
Úgy, hogy keveri közben az ízeket.
Van az, hogy nem szánk íze szerint,
De él ott a remény, bele fűszert hint.
Keserűjét lefedi, így az életet szépiti,
Mert, hogy a kiutat közbe díszíti.
Hívó fénye neki ott van, felcsillan,
Mutatja nekünk ő, őrlángját hívóan.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése