Állok a hídon nézem a folyamot,
A csendben vonulót.
Sodrásába megyen kavarog,
Érintve a hídlábát örvénylik, forog.
Utána majd megy tova halad,
Neki vize forgásba marad.
Tűnődök, hisz ez maga az élet,
Szeszélyében benne lehet végzet.
Mostan csendesen folydogál,
Tengeréhez oda így talál.
Örökös fonodásába megyen,
Kötődése a folyamnak, tengeren.
Kötődünk mi is örökön, érintve,
Sodródásába víve.
Bele azt szenvedélyesen,
Megtéve mindent, éltetve legyen.
Erről szólhat csupán az életünk,
Még tart mindég érinthetünk.
Szívet dobogtató érzés ez,
Kötödése embernek, emberhez.
A sors keze rajta, az gardírozza,
Kellünk mi, hogy azt vigyázza.
Ugyanúgy állapot, mint minden,
Így lehet a lélek, mindég érintően.
Mint a vízen a mostan levonulón,
Az életen ott vagyon.
De ha nyugszik a végzet,
Napjaiban ő, szép jelent éltethet.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése