Nézek a szirtről alá, vallatom a természetet,
Azt ami színekkel telített.
Pásztázom a mesésen szép erdőt, fáival,
Elakad tekintetem a völgyön, az leköti tájával.
Méltóságteljesen, azt a szirtek közreveszik,
Majd az egész a végtelenbe tűnik.
De előttem, ahogy elterül,
Kagyló ő, hiszen a csillogó gyöngye benne ül.
Belakta az ember, így azt házaik ékesítik,
Tornyai a templomoknak kiemelik.
Ékesítik az erdőnek zöldes smaragdját,
Amire közbe ege borítja rá türkizes kupoláját.
Távolban a végtelen húzza meg a határát,
Csodálom azt amit elém tárt.
Körvonalazza a távolban messzesége,
Majd azt viszi homályába, a pára szürkesége.
Oly mesés nekem, a csend, hogy rajta ül,
Közben az, madárdallal vegyül.
Még a játékos szél, a fákat borzolja,
Nesze is éled, csak halkan de hallik a sikolya.
Aztán már csend fedi, megyen susogásban,
Szenderül a táj a nyugalmában.
Pihentet így, vallatom nézem őt a szirtről,
Meséjébe visz, regél ő, nekem a természetről.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése