Rönkön ülök, most a csendben,
Erdőben, fáknak sűrűjében.
Azt vallatom, susogva beszél,
Természetről mesél, magáról regél.
Látvány ez, még ő hallassa neszét,
Madár zengi bele énekét.
Azután már a csend honol itten,
Mindent lefed az árny, oly fénytelen.
Szeretem az erdőnek homályát,
Hűvösbe viszi a táját.
Fény nem jön át, csak törten,
Így lehetek mostan, naptól védetten.
Oly friss a lege, párával dúsított,
Szellő játszik itt, ott.
Borzolva a leveleit a fáknak,
Érzése kellemes neki a simításának.
Lágyan csiklandva, éri a bőrömet,
Érezni leheletét a hűvöset.
Elhaladva most arrább kavar,
Ahogy lombot érint, levélbe csavar.
Hűsölök ülök a rönkön, merengek,
A fák az életről mesélnek.
Magasba felnyúló lombjaik,
Vastag törzsük, a múltról árulkodik.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése