Az ember halad, néha megtorpan,
Le a földre huppan.
Keresve kiutat, aztán talpra áll,
Az úton haladva a szerencse rátalál.
Lenyugvó léleknek bánata elhever,
A lélek, terül mint a tenger.
Tágul van neki, vonzata,
Hulláma tornyosul, ha érheti bánata.
Aztán múlik az, újra csendesedik,
Ha az öröm felül kerekedik.
Már másként tükröződhet,
Ha fénye az életnek, rá telepedhet.
Mint a köd tova, úgy tűnik a bánat,
Szemen a könnye ha nem áradhat.
Ha azt homály nem takarja,
Örömébe aztán, az embert felkarolja.
De jó is lenne, ha ez maradhatna,
A lélek sosem háborogna.
Telnének, jönnének új napok,
Nem verődhetnének, soha hullámok.
Mert az ember mozgásba van halad,
Sok a kacat, mibe bele szalad.
Kreált az, rossz akarattal,
Csinálják direkt, romboló szándékkal.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése