Eltelnek az évek, felettünk repülnek,
Nem ráncok tépnek, mik arcunkra ülnek.
Idő hagyta nyomók, mik néha sokkolók,
Maradnak velünk, ők soha el nem múlók.
Itten vannak azok velünk, hegek takarják,
Néha feltörnek a jelent lehúzzák.
Mint az áradó folyó áttörik gátjukat,
Búbánatába viszik bele szép napjukat.
Jönnek azok buzgárként, tudatát lefedik,
Aztán már játszanak az érzést tépkedik.
Valóság ez, amin az ember átesett,
Balsors tépő, hiszen az éltetett végzetet.
Ami lélekben tépett, ott szívet szaggatót,
Az idővel mégsem múlhatót.
Ó ti fájó képek ilyenkor arcot idéztek,
Olyanokat, amik minket megérintettek.
Éltettek itt, életünknek lehettek részeik,
De nekik már végéhez értek útjaik.
Ez sírig tartó volt, oly sok boldog óra,
Aminek az időben, már fájdalom az ára.
Ráncaink csupán az idő múlását jelzik,
Azok a tekintetet keményebbé teszik.
Nem tépnek minket, bánatot takarnak,
Fájok azok, benne a szíveinkben vannak.
Benne megmaradnak, emlékként élnek,
Feltörnek, majd fájdalomba mennek.
Rárakja sebként, a sorsa az emberre,
Hegei takarják, de ők ráhatnak a szívre.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése