Vers. Haladok.

                                              Haladok.
                                              Haladok, megyek, lépkedek,
                                              Majd magam köré nézek.
                                              Embereket látok itt, ott,
                                              Magukkal cipelve bújukat, a bánatot.

                                              Mert mindnyájunkat megérinthet,
                                              Arcunkon ülve szenvedtet.
                                              Nem csillan a szem, az matt,
                                              Fagya fedi le, léleké a bánata miatt.

                                              Tolerancia az több kellene,
                                              Emberibb, ahogy érne.
                                              Okozzák a rossz kedvünket,
                                              Ragály ez, mit ember a másikra vet.

                                              Olyan lehúzó az, ott érzéseiben,
                                              Folyton rajta a lelken.
                                              Bánatba megy, úgy rombol,
                                              Érinti érzését, mi emberébe tombol.

                                              Érintés kellene, több szeretet,
                                              Ami lelket nem szenvedtet.
                                              Talán több ölelés, kézfogás,
                                              Egymásba vetett bizalom, rajongás.

                                              Utunkon úgy menjünk érintsünk,
                                              Adjuk, ott kezeket nyújtsunk.
                                              Lesz, ki elfordul, néz majd vissza,
                                              De a szeme, ha csillan, érinti vigasza.
                                              Szerző: FM. 

Vers. Csendbe fullad a nesz.

                                       Csendbe fullad a nesz.
                                       Csendbe fullad a nesz, csak az óra ketyeg,
                                       Az idő múlása mi bele pereg.
                                       Dereng a jelen, majd benne hal,
                                       Rövid élete röppen tova, múlásába a pillanattal.

                                       Elragad az visz minket is, mi vele utazunk,
                                       Életre váltott a jegyünk, fut a vonatunk.
                                       Állomásokon át amit a múlt emészt.
                                       Jelen érinti, jövőjébe viszi, majd a múltba veszt.

                                       Játszva kellene közben, itt élni az életet,
                                       Ember szabja azt, néhol erőltettet.
                                       Halált gerjesztve, cselekedetre,
                                       Éleszti világába anyagiakért, a fegyvert zörejre.

                                       Az élhető életet, így félelembe rettentve,
                                       Urak érdeke ez ránk erőltetve.
                                       Még ártatlanokkal húzassák a rabigát,
                                       Kéjüknek elégítik ki vele a hitvány becsvágyát.

                                       Életet lehetne élni, úgy csak félelem nélkül,
                                       Így szépet rombol mert az beszűkül.
                                       Pusztításába, minden rommá válik,
                                       Nem szolgál semmit, benne a gyűlöletbe izzik.

                                       Robajba fullasztva neszt, viszi a halálba,
                                       Hagyva aztán benne bújába.
                                       Alá hangot adva, hősöket kreálva,
                                       Tépet sorsával, fájdalomba tömeget hajszolva.

                                       Könnyeket itatva dühvel, mi van a sebeken,
                                       Emberek bújában emlékezeten.
                                       Történést éltet borzalmat, neki szenvedését,
                                       Lelken van, évszázadokon át rakja rája bélyegét.
                                       Szerző: FM.

Vers. Már árnya csak.

                                           Már árnya csak.
                                           Már árnya csak a múló tél magának,
                                           Tavasz veszi végét annak.
                                           Lehelete fogy, a fagyos,
                                           Új napok jönnek, ami melegében napos.

                                           Tűnőben van, megy tovább az időben,
                                           Már ágak vannak rügyben.
                                           Langyos a szellő lengedezik,
                                           Fűszálak között, az ibolya illatosan kéklik.

                                           Itt van, hiszen a kikelet ami érkezett,
                                           Magára a táj már új ruhát vett.
                                           Amibe szendergett azt levetette,
                                           Mi rajta volt a szürke, ő tarkára cserélte.

                                           Magával hozta a májust is, az illatosat,
                                           Virágai bonthatnak szirmokat,
                                           Zsongásba menő rovarokkal,
                                           Nektártól kábult táncot lejtő pillangókkal.

                                           Az érkező tavasz, már új életet éltet,
                                           Smaragd színe neki, opállal telített.
                                           Mesés színeivel kápráztathat,
                                           De benne van az is gazdagságot hozhat.

                                           Serkentheti az embert, mindég a hitére,
                                           Munkájába vetett szenvedélyre.
                                           Tenni az életért, majd szüretbe vinni,
                                           Aratni, amit a tavasz adott, élelemé tenni.
                                           Szerző: FM.

Vers. Az édeshez. Hasad a hajnala.

                                         Hasad a hajnala.
                                         Hasad a hajnala, zengő madár dalba,
                                         Ébredhetünk egy újabb nappalba.
                                         Kel a nap megérint, így ér el,
                                         Reggelén bennünket azúros fényével.

                                         Rá szórja tájára, harmatos fűszálra,
                                         Fákra, a virágra.
                                         Világára, édesem orcájára rája,
                                         Az asszonyra, ki kertemnek rózsája.

                                         Elbűvöl engem bársony szirmával,
                                         Lelkének, érintő jóságával.
                                         Parfümének illata, átjön az éteren.
                                         Magával ragad visz, fénylő reggelen.

                                         Csodálom szemeit, benne az életet,
                                         Pillantásaiba bele vetet hitet.
                                         Éledő tekintetét,
                                         Szeretetét neki, ahogy nyújtja kezét.

                                         Érintések éltetik, aztán az érzelmet,
                                         Ezt szeretném, így élni életet.
                                         Napokat újakat, benne a fényét,
                                         Az asszonyt, ki énrám áldozza életét.

                                         Hasad a hajnal, madárdal veri fel,
                                         Öröm ébredni benne az édessel.
                                         Ellenni aztán, vele nappalában,
                                         Fonódjon kéz ottan, érintően abban.
                                         Szerző: FM.

Vers. Ülök egy bárban.

                                          Ülök egy bárban,
                                          Ülök egy bárban, de nem magányban,
                                          Bene vagy te is a kábulatban.
                                          Lebegő képen,
                                          Benne emlékben, érintesz ó de édesen.

                                          Hova jutottam, van részem a búban,
                                          Vigaszomat keresem a borban.
                                          Kábulat ez is emléket altat,
                                          Ébredek de fájón, aztán gyötör a tudat.

                                          Átjön a dalban, mert megérint abban,
                                          Benne van az a rezgő húrokban.
                                          Szívet érint az életről regél,
                                          Benne emlékeivel, lényed örökösen él.

                                          Ülök a bár széken, fejem támasztom,
                                          Hiába keresem italba vigaszom.
                                          Fájó a kábulat,
                                          Súlya van, itt vagyok én nyomása alatt.

                                          Néha aztán érint, elragad az őrület,
                                          Röpke időre magával vihet.
                                          Megérint éjében, jöhet pillangó,
                                          Homályába megy, majd marad a tangó.

                                          Marad a bár, a pohár, meg az ital,
                                          A zene, a fájón érintő dallal.
                                          Lehúzó életem az reménytelen,
                                          Imádottam érint, de éledő emlékeken.
                                          Szerző: FM.

Vers. Órák múlásába.

                                                        Órák múlásába.
                                                        Órák múlásába, felhők vonulnak,
                                                        Cseppjeik a földre hullanak.
                                                        Meg csurrannak patakba jutva,
                                                        Feldagadva aztán, már siet csobogva.

                                                        Anyához érinti benne medrébe,
                                                        Bele viszi azt az ölelésébe.
                                                        Folyó a patak össze fonódnak,
                                                        Megy forgásába, lágy táncot ropnak.

                                                        Az életnek játéka örökös körforgás,
                                                        Haza érnek van fogadtatás.
                                                        Részévé válnak a tengernek,
                                                        Páraként újra majd, útra kelhetnek.

                                                        Felhőbe utazva, ott esővé válnak,
                                                        Utazok én is, ez része a vágynak.
                                                        Kihátrálni belőle nem lehet,
                                                        Aztán neki már, a sodrása repíthet.

                                                        Asszonyomnak az elébe hullat,
                                                        Neki rá a vállára borultat.
                                                        Bálványozni lehessen azután,
                                                        Dallamot pengetni, lelkeknek húrján.

                                                        Érintése neki szíveinkhez szóljon,
                                                        Tengerárként magával sodorjon.
                                                        Örök körforgássá váljon azután,
                                                        Utazva lehessünk, sorsunknak hátán.

                                                        Vigyen örökösen, de kíméletesen,
                                                        Csónakot futtatva, értünk legyen.
                                                        Céljainkért, teljen életünk,
                                                        Gyökereibe, burjánozhasson sarjunk.

                                                        Haza érünk, mi is érjük tengerünket,
                                                        Érintve a már ott lévő lelkeket.
                                                        Örökös ez, körforgása életünknek,
                                                        Menni kell, helyünkre újak születnek.
                                                        Szerző: FM.

Vers, a kedveshez. Homálya érint.

                                          Homálya érint.
                                          Homálya érint, estébe sáppad,
                                          Lámpa világit, a fénye árad.
                                          Halvány fénysugarak,
                                          Pásztáznak, követnek az árnyak.

                                          Susogó falevél töri a csendet,
                                          Éltetve ezzel a trendet.
                                          Megyek én érkezem,
                                          Hozzád visz lélekbe képzetem.

                                          Vágy ez ami egy életre szólhat,
                                          Mert képbe vagy, az hozhat.
                                          Hiszen kötnek a sorsok,
                                          Utamat járom, közbe sóvárgok.

                                          Rám telepszik, érintve vágyat,
                                          Érzés, mely szívet lángoltat.
                                          Engemet magával ragad,
                                          Szeretet az, mindég megmarad.

                                          Örökös ez, menni csak menni,
                                          Örökkön, örökké veled lenni.
                                          Angyallal várni, élni a mát,
                                          Átélni a pillanatát, egy életen át.

                                          Megyek hozzád mert mehetek,
                                          Játékai a sorsnak, kegyesek.
                                          Szenvedélyt éltet közöset,
                                          Oda, vissza hozva érintéseket.
                                          Szerző: FM.

Vers, kedvesemhez. Ó messze szálló.

                                         Ó messze szálló.
                                         Ó messze szálló sóhajok,
                                         Vágyban rejlő óhajok.
                                         Gondolatok ti gyötrőek,
                                         Tudatomban ha bele telepedtek.

                                         Jöttök aztán érzést éltetve,
                                         Lélekbe sebet feltépve.
                                         Mégse húzza nálam a srófot.
                                         Vágyat éleszt, érzésből fakadót.

                                         Úgy érint, ez már sóvárgás,
                                         Előtörő fájó vágyódás.
                                         Csak érted örökkön, kövülten,
                                         Árad szeretetem, ami önzetlen.

                                         Oka van, fellángolásba mehet,
                                         Éledni kéne, de nem lehet.
                                         Álmodom, vágyat hajszolok,
                                         Ebből kiszállni soha nem tudok.

                                         Mint az ár sodródok, ez vacak,
                                         Tapogatok, a szemem is vak.
                                         Köröttem zárt az út,
                                         Embere, rejtélyes labirintusba jut.

                                         Nincsenek már csak a sóhajok,
                                         Érzem lelkemben sorvadok.
                                         Visz a vágyam mégis engemet.
                                         Sírom nekem, a sorsom mi temet.
                                         Szerző: FM.

Vers, a kedveshez. Kelni kék.

                                       Kelni kék.
                                       Kelni kék, felvette bíborát az ég,
                                       Vagy mégse még.
                                       Maradni kéne egy csipetkét,
                                       Reggelbe érezni testednek melegét.

                                       Vonaglását látni, hiszen ébredsz,
                                       Nézni szemeid, ahogy révedsz.
                                       Mert hol össze ér a tekintet,
                                       Éledő mosolyába, egy új napot éltet.

                                       Még egy ölelés, seppegve még,
                                       Imába foglallak, gyönyörűség.
                                       Mondom Istenhez fohászomat,
                                       Hidalja át életünket, napjaink alatt.

                                       Azután kelek én, érted, magamért,
                                       Mit tőled kapok az életért.
                                       Céljainkért, mit együtt álmodunk,
                                       Hiszen ott rejlik, felsrófolt vágyunk.

                                       Így együtt kiötlött, célokat éltetek,
                                       Azúros ég alatt veled lehetek.
                                       Haladunk, hiszen sorsunk közös,
                                       Akkor is, ha napunkba utunk rögös.

                                       De a pírt, hajnala vigye fényébe,
                                       Úgy érjen bele az estébe.
                                       Ezüstjét, mit rá tettek a csillagok,
                                       Hozzák bíborába, reggelbe hajnalok.
                                       Szerző: FM.

Vers, a kedveshez. Kopogó léptek.

                                          Kopogó léptek.
                                          Kopogó léptek, ó az a sóvárgás,
                                          Nekem örökös szorongás.
                                          Vágyakozás, ami érintő,
                                          Érzésbe hatol, ettől mégis éltető.

                                          Kopog dacol, lépted a csenddel,
                                          Lényege ez, örökös, érkezel.
                                          Szenvedélyben éled azután,
                                          Kéne mondanom is, valamit talán.

                                          Némasága sorvaszt el szavakat,
                                          Vagy netán ráhat a pillanat.
                                          Hiszen az magával ragad,
                                          Érzésébe visz, mi folyóvá dagad.

                                          Hulláma neki érint, hisz sodor,
                                          Lelkeket ér ami összeforr.
                                          Sorsunk lesz árja ezután,
                                          Csónakunkat viszi, siklatja hátán.

                                          Így ott fény érint, telíti napját,
                                          Hit kovácsolja akaratát.
                                          Benne van acélja,
                                          Töretlené teszi, érintheti azt célja.

                                          Szenvedély, léptek érző rajongás,
                                          Egy életre szóló vágyakozás.
                                          Benne van az epekedés,
                                          Érintőn, mégis ettől lehet mesés.
                                          Szerző: FM.

Vers. Elviselni mi nehéz.

                                          Elviselni mi nehéz.
                                          Elviselni mi nehéz neki, nem bírja,
                                          Mi teher mind ki szelektálja.
                                          Neki van ege keseredve,
                                          Meg teszi ő ezt a könnyeibe ejtve.

                                          Bánatába viszi áldott napját,
                                          Sírva bele a bánatát.
                                          Megnyílik egy picikét,
                                          Patakba hullatja, áradó könnyét.

                                          Bele sírja a mondani valóját,
                                          Általunk napjába vitt átkát.
                                          Viszi az áradat, sodrásába van,
                                          Szövi hálóját pókként világában.

                                          Hely ha mi oda bele akadunk,
                                          Napunkba derűt temetünk.
                                          Sohase nincs nyugton a bánat,
                                          Lehetne pedig, hogy ő kápráztat.

                                          Az mennyivel másabb is volna,
                                          Keserűséget nem zabolázna.
                                          Leparolázna a kedvünkkel,
                                          Kibabrálva sok gonosz emberrel.

                                          Ha a bánat nem lenne gerjesztve,
                                          Gonoszsága alá lenne vetve.
                                          Világa ettől szebbet élne,
                                          Egén neki mindég, derűje lehetne.

                                          Borúját szivárvány koszorúzná,
                                          Ha fényét bele hozhatná.
                                          Derülhetne életünknek napja,
                                          Egébe nyúlna, nem fedné plafonja.
                                          Szerző: FM.

Vers. Bíbor színű estéjén.

                                                   Bíbor színű estjén,
                                                   Bíbor színű estjén, gomolyog a füstje,
                                                   Éjének lassan takarja sötétje.
                                                   Azután minden lecsendesül,
                                                   Szűnő zajában, a nesz mi érvényesül.

                                                   Benne néha, egy faág megreccsen.
                                                   Vagy a fűszál, rezzen,
                                                   Rejtve madárkát, vagy pici állatkát.
                                                   Ott keresi pilledve, estébe nyugalmát.

                                                   Megpihen a táj, az is elszenderül,
                                                   De a prücsök benne még derül.
                                                   Vonózza, szól a hegedűje,
                                                   Csendbe hangzó, játéka kesergője.

                                                   Akkordjában benne rejlik az állom,
                                                   Rajta érzem már a szempillámon.
                                                   Súlyos, mint az ólom,
                                                   Ránehézkedik, a szememet csukom.

                                                   Elragad álmom, mint a tenger árja,
                                                   Bölcsőt ringat hullámzó tajtékja.
                                                   Már aztán a lelek szenderül,
                                                   Fáradsága lemosódik, ami rákerül.

                                                   Mert kerül, mindég a napokban,
                                                   Ott van kevésbé, vagy jobban.
                                                   Tikkaszt, le bennünket,
                                                   Pihenésére készteti, sajgó testünket.

                                                   Éjnek csendjébe, prücsök hegedül,
                                                   Szemeinkre rá, álom települ.
                                                   Mesének, visz a körforgásába,
                                                   Ringat a mából, egy újabb napjába.
                                                   Szerző: FM.