Mikor az ember a verseit regéli,
A képzelet a lova, ő azt megüli.
Viszi a mesébe bizony repíti,
Kegyes hozzá le az soha nem veti.
Lehet az derűs, vagy zord akár,
Bele viszi az, a múlt ajtót tár.
Aztán a képek megérintenek,
Hiszen azok ottan mesét regélnek.
Történések, megestek elmúltak,
A lélekben ők nyomot hagytak.
Aztán az érzelem bogozza őket,
Előtérbe rakja benne a szebbeket.
Tusolni ottan semmit sem lehet,
Hagyni kell a történéseket.
Gyökere vannak, hiszen kötődnek,
Részei maradnak így az életnek.
Lehet regélni, ha még fáj is talán,
Hisz a sors része, annak talaján.
Lehet az megható akár,
Élethez köthet, az emlékébe zár.
Viszi képzelete, lova az embernek,
Pörögnek már aztán a képek.
Regélni lehet a múló életet,
Isten tárházából, azt mi megesett.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése