Őszében vonuló.
Őszében vonuló felhőként érintesz engemet,
Vele hullatom most én is a könnyemet.
Ő a nyarat, én meg tégedet könnyezlek,
Tova mentél, nagyon messze, hiába kereslek.
Hűvösébe vitted fényed, nem hoz tűzbe már,
Dér fedi le a szívemet, oda van a nyár.
Őszbe viszi a szépségét, az nem érinthet,
Szép álmaim veled szálltak, mind ami éltetett.
Üresek az éjszakáim, azt nem fedi álma már,
Nem érinthet meg meséje, hol egy angyal vár.
Hol van az a nyár, az olyan messzire szállt,
Ősze fedi le az életemet, ami így sivárrá vált.
Nincsenek nekem álmaim, mindet elvitted,
Vigaszát sem hozza már, a gyönyörű szemed.
Fakul a fény, hova lett az éltető remény,
Elvitted te magaddal azt, te édes tünemény.
Fájó szívem búja fedi, szomorúságában van,
Ami szép volt minden, könnyeimben tan.
Patakként most arcomon, mi végig zúdul,
Uralkodni nem tudok, hiszen teérted csordul.
Érintettél engem életemben, fénysugár voltál,
Mert a sors kegyetlen, így lecke maradtál.
Mit lelkemben hagytál, fájdalmát bogozom,
Gyönyörű énedet, szívembe fájjon hordozom.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése