Mikor érint a magány, karma szívembe váj,
Hideg az, nincsen benne a báj.
Érzem hogy fáj, ahogy érint fagyosan,
Ledermedek, mert az körbe zár szorosan.
Ott vagyok neki a szorításában, fújt érzem,
Kedvem kiszorul, hal az érzetem.
Gondolataimban töprengek,
Kibontakozni nem tudnak, értelmetlenek.
Átélem, lefagyok, bánat érint borzongok,
Már aztán éltető fényt vágyok.
Benne meleget, mely érint engemet,
Ami e borzalmából kiemelheti a lényemet.
Vágyom érintésed, a kéznyújtást keresem,
Akarom, azt érintsél kedvesem.
Érezzem, perzsel, melegít az a tűz,
Legyen benne varázsa az, ami magányt űz.
Aztán reccsenjen, olvadjon szívemben a jég,
Töltsd be az ürességet, ne legyen abba lég.
Égjen ott a láng, a szereteté újra,
Ne jöhessen bánat, ottan sohasem a búra.
Sohasem érezzem meg, milyen ledermedni,
Ne tudja a magány, a bánatot fakasztani.
Kedves legyél én, akarlak tégedet,
Érintsél te mindég, nyújtsd felém kezedet.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése