Éjének a csendjében hallgatom a neszt,
Lefedi csillaga sápadt fényt éleszt.
Hold ezüstöz eget, úszó fellegeket,
Parton vagyok nézem a csillogó vizet.
Merengek éjszakájába, velem a magány,
Vágyok rá érintsen, az a hang foszlány.
Borzolhatná csendjét, ó egy csobbanás,
Vagy inkább érintene, az édes csacsogás.
Mert ha így lenne, az éj is szebb lenne,
Itt lehetnél édes, a szavad elérne.
Így élnénk át az időt, de mesés volna,
Lefedné éjét zenével, prücsök hangolna.
Holdvilág ezüstje vinné, bele csillogását,
Szellő élesztené a nád susogását.
Feltámadna az ég, feltámasztanád,
Elhagyna magányom, életem hangolnád.
Mért kell így lennie, sorvaszt magányom,
Nincsen érintés pedig, hogy vágyom.
Hűvös a csend, fázok is talán,
Tova foszló remény, most érint az bénán.
Indulni kellene, akaratom felemelkedik,
Fantáziámon, már vágy uralkodik.
Szív diktál az észnek, indulni kell már,
Váratni angyalodat, ne csináld ezt kár.
Ó te édes asszony, mozgásba vagyok,
Érinteni téged, hiszen szavakra vágyok.
Magányt oldó kezekre, az érintőkre,
Éjszakának fényére, tisztán jövő ezüstre.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése