Lassan bele estéjébe megyen nappalunk,
Csákó fedi fejünket, nem a kalapunk.
Évet búcsúztatunk, papírtrombitával,
Ünnepeljük, engedjük menjen méltósággal.
Ahogy jött a semmiből, úgy oda is megyen,
Elnyeli az idő, ha már vége minek legyen.
Jön helyette az új, hozza az éjfél,
Vajon mi fér napjaiban, amiről majd regél.
Egy bizonyos fokon, ez mitőlünk is függhet,
Azokba a napokba az ember is éltet.
Csupán egy gesztus, miből mosoly éled,
Marad az, ha rossz érint, embere dermed.
Kívánunk évébe, bele mindenféle szépet,
Hely ha úgy festené napjába a képet,
Nem esne a képzet, sohase kételybe,
Terelődne életünk, benne szépen medrébe.
Fogadkozunk kérünk, miért is ne tennénk,
Csináljuk azt végig, ha vele érintenénk.
Szeretetbe vinni, jó szándékkal csupán,
Segíteni máson, ennél emberibb nincs talán.
Trombiták szólnak most, az éjszaka bódul,
Ege a világát lefedi, rája ezüst zúdul.
Az óramutatók, az éjfélt mutassák.
Halkan csengnek már, a poharat koccintják.
Azután tószt mondunk, szavakat zúdítunk,
Szeretteinknek, barátnak jót kívánunk.
Kívánok én békét, boldogságot, szeretetet,
Minden jót szépet, ami bele újévébe férhet.
Tavaszt, nyarat madárfüttytől éledő napokat,
Bórt, búzát, na meg apró állatkákat.
Őszt rezes levéllel, vígságba menő szüretet,
Havasan telet, múló napba benne egészséget.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése