Vers. Éljük az életet.

                                           Éljük az életet.
                                           Éljük az életet, a küzdelmeset,
                                           Van aki születik érkezett.
                                           Akad olyan is kinek véget ért,
                                           Imánkba fohászkodunk neki a lelkéért.

                                           Érkezünk jövünk a semmiből,
                                           Ízelítőt kapunk élettől.
                                           Szervírozza bele napjaiba,
                                           Neki így lehetnek ízei, változóak abba.

                                           Lehet úgy, ízében ott az édeskés,
                                           Netán epésen kesernyés.
                                           Olyan hangulat függő,
                                           A sors által vezérelt, állandón gördülő.

                                           Megyünk utunkon, rajta haladunk,
                                           Hiszen van élet célunk.
                                           Benne van a küzdelme,
                                           Életünkön tükröződhet, neki az értelme.

                                           Bár érinthet a szenvedély ezután,
                                           Lehet vágya egy másik után.
                                           Mert életünkbe az is benne van,
                                           Hiszen velünk lehet, minden pillanatban.

                                           Fogyasztjuk utunkat, azon haladunk,
                                           Állandóan úton vagyunk.
                                           Öröké érkezünk, ez a létezés,
                                           Útján ha a vég ér, már nincsen érkezés.

                                           Már az ottan, egy másik világ,
                                           Lehet ez, az örök valóság.
                                           Nincs több  érkezés, benne a ború,
                                           Hisz élettelen távozás ez, ami szomorú.
                                           Szerző: FM.

Vers az édeshez. Keresem a szót.

                                         Keresem a szót.
                                         Keresem a szót, valami szépet,
                                         Ami a szívedig elérhet.
                                         Melybe ott van a varázslat,
                                         Olyat ami érzelmileg, tégedet kápráztat.

                                         Ha azt kimondom lelket érinthet,
                                         Aztán már örömmel töltődhet.
                                         Derűjébe bele vihet azután,
                                         Szépíti pírja orcádat, a szónak hallatán.

                                         Imádom azt, ha ott van arcodon,
                                         Túl repit tégedet a bánaton.
                                         Ragyogásba mennek azok a szemek,
                                         Csodálhatom őket, nekem mesélhetnek.

                                         Beszélnek azok, te rólad édesem,
                                         Éledhet bennem így az érzelem.
                                         Szárnyaltat az engem teveled,
                                         Hisz kötődik hozzám, neked az életed.

                                         Lángot táplál szívembe, az égetőn,
                                         Érzem a lényembe, azt pezsdítőn.
                                         Mindenen felül kerekedik, az érzete,
                                         Uralkodhat rajta, a vágyamon képzete.

                                         A szót keresem, mindég a szépet,
                                         Ami megérinthet tégedet.
                                         Lehessen ez így, egy életen át,
                                         Érezhessem én is, szívednek káprázatát.
                                         Szerző: FM.

Vers, Haladunk lassan.

                                             Haladunk lassan.
                                             Haladunk lassan, cipeljük életünknek terhét,
                                             Hely ha letehetnénk neki a nehezét.
                                             De hát vinnünk kell azt örökké magunkkal,
                                             Úgy is, hogy nem kötöttünk alkut a múltunkkal.

                                             Kitalálva így van, mi múlik oda van tárolva,
                                             Részletei neki oda lettek rakva.
                                             Egymásután sorba,
                                             De mégis úgy, azon sose ne eshessen csorba.

                                             Magunkkal visszük, hisz részei életünknek,
                                             Pedig néha fárasztónak tűnnek.
                                             Az ember úgy érzi, ezt már nem is bírja,
                                             Pihen majd megújult erővel, azt a vállára kapja.

                                             Cipeljük, azt hisz keresztként van rajtunk,
                                             Ottan halmozódik lepörgő életünk.
                                             Mennyien ott lehetünk ebben,
                                             Ki a jóságával, akad olyan is ki döbbenetében.

                                             Ahogy változékonyságát, az élet kicifrázta,
                                             Akárhogyan is van, de ott a káprázata.
                                             Az mi rossz volt, a szép közt elmosódik,
                                             Ha mégis tükröződik, az már lényegtelené válik.

                                             Így élünk mi, a vállunkon életünk terhével,
                                             Érzésébe vetekszik a háborgó tengerrel.
                                             Jelen léte neki pörgő, vagy lenyugtat.
                                             Bár múló időben ott, az már sorsokat takargat.
                                             Szerző: FM.

Vers, az édeshez. Még érint a nyárnak.

                                        Még érint a nyárnak,
                                        Még érint a nyárnak perzselő melege,
                                        Fényezi a napomat az ege.
                                        De az a vége felé jár már,
                                        Érintve az ősz, úgy fedi más képeket tár.

                                        Takarja azt lassan, amit a nyár festett,
                                        Mert, hogy az másképp színezett.
                                        Bele festett, oda téged édesem,
                                        Szellő suttogja így, a nevedet énnekem.

                                        Bele a fülembe, halkan de érthetőn,
                                        Aztán az akarat túl lép az időn.
                                        Éltetnek tégedet, a pörgő emlékek,
                                        Színmű ez valós, életünknek részei ezek.

                                        Szabadulni már nem tudok sosem,
                                        Hiszen az élet játszik velem.
                                        Élednek képek, ahogy elő jönnek,
                                        Bogozza a fantáziám, úgy szinte élőek.

                                        Már a vágy ural, a gondolatok,
                                        Szárnyán nálad landolok,
                                        Ottan vagyok veled  édesem,
                                        Így a nyár melegét, már újra élvezem.

                                       Sose lehet ősz, ha hozod nyaradat,
                                       Maradjon meleg a szellő fuvallat.
                                       Hulljanak alá a rezes levelek,
                                       Csak susogó szavaid, engemet érjenek.

                                       Legyél nyár, annak perzselő melege,
                                       Tőled ragyogjon mindég a lege.
                                       Imádom azt, ha te vagy a fény,
                                       Nyaramba öröké legyél, éledő remény.
                                       Szerző: FM.

Vers, Pörög le az életünk.

                                           Pörög le az életünk.
                                           Pörög le az életünk, mi már csak így élhetünk,
                                           Ott van benne a kételyünk.
                                           Árnyként kísérhet minket,
                                           Kígyóként mereszt szemet, babonázva az életet.

                                           Gerjesztve a végzetet, ami aztán lesújthat,
                                           Benne van az ámulat.
                                           De kettősségét élteti,
                                           Ami szép azt temeti, közbe a rosszat gerjeszti.

                                           Épp úgy mint az édenben, itten is kísérthet,
                                           Az lábunkról levehet.
                                           Padlót fogathat velünk,
                                           Az úgy jó ha felemel, hangolva van a képzetünk.

                                           Ezt érezni lehet, mégis minekünk az kell,
                                           Ismerkedhetünk a kuszált életünkkel.
                                           Szeszélye így, bárkinek ott lehet.
                                           Bele a kedvébe vihet, vagy töltődhet a gyűlölet.

                                           Ilyen lenne a szenvedély, benne a kettősség,
                                           Az édenből jött örökség.
                                           Kígyóként szuggerálva, emberére hat,
                                           Megérintheti a végzetet, mert vele az parolázgat.

                                           Ezt így mégse kellene, béke hogy is lehetne,
                                           Kísértés ha nem lenne.
                                           Más lehetne életünk,
                                           Ha nem lenne kételye, azt nem téphetné végzete.
                                           Szerző: FM.

Vers. Na még ezek a mesék.

                                        Na még ezek a mesék.
                                        Na még ezek a mesék, mert volt vagy nem,
                                        Azért mindég gerjesztik a képzettem.
                                        Ha ott a világ végén, túl az üveghegyen,
                                        Kurta farkú malac túrhat a gyepen.
                                        Mert ottan boszorkák szórják a varázsukat,
                                        Hősünket is érheti valami csodálat.
                                        Szerencsés lesz, létezik, vagy nem,
                                        Mert olyan ez is mint az élet, vagy mégsem.
                                        Ezt, hogy körbe lehet magyarázni,
                                        Ebbe mindent bele lehet vinni.
                                        A másikra az ráhathat,
                                        Kifordulhat, vigadhat magába is roskadhat.
                                        Ha ott a szegény győzedelmeskedhet,
                                        Felemelkedhet, egy ország ami övé lehet.
                                        Akár a király lányt is viheti magával,
                                        Ha kezét nyeri neki, hatalmas csatával.
                                        Aztán élnek, vagy nem, az élettel játszanak,
                                        Alszanak, élednek, lehet hogy meghalnak.
                                        Bonyolítják a mesét, még a végére nem érnek,
                                        Ha tovább csinálnák, sose lenne vége a mesének.
                                        Benne a rejtélye, ezt már így nem értem,
                                        Ti értitek, vagy nem?
                                        Sose pánikoljatok azon, ha nem értitek mégsem.
                                        Szerző: FM.

Vers. Rövidül az utunk..

                                                  Rövidül az utunk.
                                                  Rövidül az utunk, annak végére találunk,
                                                  Úgyis, ha erre nem vágyunk.
                                                  Ottan van az időnek múlása,
                                                  Ahogy nő éveink száma, benne fogyása.

                                                  Az a forduló pont, ott van az életen,
                                                  Érződik a megtett lépteken.
                                                  Mert az ember, a vég felé halad,
                                                  Rója le az útját, azt mi az időbe marad.

                                                  Haladunk mind, ha utunk nem is egy,
                                                  Különbözően van rajta a kegy.
                                                  Van aki élvezi, van ki szenvedi,
                                                  A sorstól függhet ez, azt hogyan engedi.

                                                  Szeretet függő, ha az minket érhet,
                                                  Az embernek de sokat jelenthet.
                                                  Ha a lélek karbantartott,
                                                  Célt éltethet, ami aztán gerjeszt akaratot.

                                                  Az meg az embert, viszi útját érinti,
                                                  Aztán idő csak, ami vissza vetíti.
                                                  Mennyi kép, amiből össze áll,
                                                  Amit a sors bizony, néhol össze kuszál.

                                                  Mert lepörög életünk, viszi azt az idő,
                                                  Érzékelni lehet, hiszen ő telő.
                                                  Haladunk mi a többi lélek után,
                                                  Fogy az út, hogy voltunk, sír jelzi azután.
                                                  Szerző: FM.

Vers. Van nap.

                                          Van nap,
                                          Van nap, mikor minden érdektelen,
                                          Éri az unalom, mely oly lélektelen.
                                          Az embernek olyan az érzete,
                                          Mintha neki akaratát, fojtaná végzete.

                                          Nyomása, mi fullasztó az emberen,
                                          Komorságba megy a képzeten.
                                          Mert ködbe száll az elán,
                                          Napján rajta a homály, az fedi ezután.

                                          Ez tétlenségébe visz így engemet,
                                          Emészt, rombolja énemet.
                                          Élni úgy szeretem a napomat,
                                          Ha jön, jó kedvébe érjen az alkonyat.

                                          Akkor másabb elviselni az érzetet,
                                          Ha öröm ötvözi, a tettet.
                                          Merni tenni kell, mindég csinálni,
                                          Másabb az érzése, élmény így fáradni.

                                          Estéjében vinni bele, az nyugtasson,
                                          Az emberre, úgy hathasson.
                                          Értelme ennek a napnak is volt,
                                          Amit az idő, azután bele az estébe tolt.

                                          Őrjítő ha napomnak, nincs vigasza,
                                          Lefedi a sorsomnak panasza.
                                          Állapot ez, benne a bánata,
                                          Olyan nem szeretem, nincsen káprázata.
                                          Szerző: FM.




 

Vers. Akadnak.

                                          Akadnak,
                                          Akadnak, még vannak kurta kocsmák,
                                          Melyek a falu végét feldobassák.
                                          De valahogy, mégsem olyanok,
                                          Ott nem munkálkodnak már cimbalmosok.

                                          Mert ha be téved oda egy, egy vendég,
                                          Le nem ülne, siet az mindég.
                                          Csendje borul, így a kocsmájára,
                                          Ki mégis marad az, adja fejét a búsulásra.

                                          Iszik csendesen, tölteti az a poharát,
                                          Fújtja részegségébe bele a bánatát.
                                          Bezzeg régen ez is másként volt,
                                          Akadt ottan cimbalom, a hegedű is szólt.

                                          Rá hatott aztán az, a bánatos embere,
                                          Nyomást gyakorolt a szenvedélyre.
                                          A nóta bánatot oldozót,
                                          Attól az emberének a vére, felforrósodott.

                                          A kocsma hangos volt, fűst járta azt át,
                                          Embere magával vitte a pipáját.
                                          Még pihent a zenész muzsikája,
                                          Ital került poharába, éghetett neki a pipája.

                                          Régen így is lehetett, bánatot feloldozni,
                                          Emberét nem hagyva magára maradni.
                                          Mert a lélek úgy él, ha karba tartják,
                                          Akaratai a szívét, újra nőjéért dobbantsák.
                                          Szerző: FM.

Vers, az angyalhoz. Úton vagyok haladok.

                                                      Úton vagyok haladok.
                                                      Úton vagyok haladok, hozzád érkezek,
                                                      Ajtódon kopogok, halk leszek.
                                                      Tudom nyitod te azt kedvesem,
                                                      Azután már bódítva, hathat rám az érzetem.

                                                      Végzetem vagy, örökös ez a kábulat,
                                                      Babonázott így az a hangulat.
                                                      Tartson örökösen akarom,
                                                      Borítsa lángba, érintse a vágyat az alkalom.

                                                      Csak ott lenni veled az alkonyon,
                                                      Estében, az ezüstöl ragyogón.
                                                      Amit be mégis csak te ragyogsz,
                                                      A szívembe benne vagy, ottan kuncorogsz.

                                                     Csillag vagy te, ragyogó fény sugár,
                                                     Fénnyel engem, elragadó ár.
                                                     Visz a káprázata engemet,
                                                     Labirintusába  vagyok, akarom mesédet.

                                                     Így lehet az, hogy érted epedek,
                                                     Imádom azt, ha érezhetlek.
                                                     Ha veled telhetnek a nappalok,
                                                     Érzelmébe gazdagon, érnek az alkonyok.

                                                     Utamon haladok, hozzád érkezem,
                                                     Hiszen egy angyalért tehetem.
                                                     Köszönöm Istenem, enyém lehet,
                                                     Éltes akaratot, szenvedélybe amíg csak lehet.
                                                     Szerző. FM.

Ez a vers a fantázia szüleménye, habár megeshet. Nem az minek látszik.

                                        Nem az minek látszik.
                                        Nem az minek látszik, szögletessé válik,
                                        Már megint formálódik.
                                        Gömbé alakul, az emelkedik fel,
                                        Kicsit lebeg, majd gyorsulva a semmibe tűnik el.

                                        De aztán újra itt van, alakot vált megint,
                                        Fénye rettenetesen erős amit hint.
                                        Nem látok már semmit mostan,
                                        Vakon vagyok, mint a csillagtalan éj ez olyan.

                                        Hang érint meg, miből semmit nem értek,
                                        Közbe felfogom ezek űrlények.
                                        Talán ülők, tűnődök az érzésekbe,
                                        De mégsem, fura  mert hát lebegek a semmibe.

                                       Hozzám kezek érnek, jaj olyan hidegek,
                                       Köröttem csupa szürke lények.
                                       Mondják ők közben,
                                       Csak fülelek, őrült pillanatok mibe szenvedek.

                                       Ezek meg szövegelnek, a testem piszkálják,
                                       Szavaikat egymásnak sipítják.
                                       Istenem te drága, hát fogságba vagyok,
                                       Űrhajón, fantasztikus a sebessége, rajta utazok.

                                       Már aztán az érdeklődés szűnik lassan,
                                       Itten vagyok velük, ej de tikkadtan.
                                       Testem érzéstelen, minden oly fura,
                                       Netán vissza hoznak, most a földet látom újra.

                                       Á egy pici zökkenés, véget ért a vendégség,
                                       Kitettek, nézek utánuk, este van sötétség,
                                       Borzongok, lebeg a tárgy alakot vált,
                                       Újra eltűnt, érintésük testemen foltba avanzsált.
                                       Szerző: FM.

Vers, egy rózsaszálhoz. Altatom a vágyat.

                                          Altatom a vágyat.
                                          Altatom a vágyat, vetem neki ágyát,
                                          Nyugtatnám az életem fájdalmát.
                                          Nem találom énem,
                                          Bele veszik bánatába, nekem a reményem.

                                          Bánata a tépő, magával ragadott,
                                          Napom így, hogy lehetne áldott.
                                          Üresség kong benne,
                                          Mert ha ott lehetnél, a világ is szebb lenne.

                                          Egy rózsa lehetnél, tüzedbe vihetnél,
                                          Bánatába benne így vigasz lehetnél.
                                          Hiányzik nekem ez az életemből,
                                          Bár vissza kaphatnám, a régi szép időkből.

                                          Jönnél úgy mint régen, bár érinthetnél,
                                          A lábamról engemet levennél.
                                          Eléd le borulva bálványozgatnálak,
                                          Hódolnák neked, egy angyal varázslatának.

                                          Mert azok az idők, rólunk szóltak ottan,
                                          De az érintések  belehaltak abban.
                                          Hol vannak azok a mosolyok,
                                          A te világod más lett, én meg így belehalok.

                                          A vágyamat altatom, csak azt akarom,
                                          Nyugodhasson a gondolatom.
                                          Megfordíthatatlan, de ez is állapot,
                                          Angyalok közt angyal lehess, legyél te áldott.
                                          Szerző: FM.